Szigeti József akadémikus, a Marx Károly Társaság alapító és örökös tiszteletbeli elnöke elhunyt. Filozófiai művei – melyeket Oroszországtól az Egyesült Államokig kiadtak az utóbbi években is – maradandók, s különösen azok lesznek az eljövendő forradalmi változások időszakában. Munkássága és élete végéig tartó baloldali, kommunista kiállása példamutató számunkra.
A Marx Károly Társaság konferencia szervezését kezdeményezi Szigeti József munkásságának felidézésére.
Tenner György elnök, Farkas Péter ügyvezető
Ui.: Alább olvasható a család és az MTA közleménye a búcsúztatás időpontjával, mellékelve Szigeti József munkásságát méltató nekrológ.
A gyászoló család, gyermekei és unokái,
és a Magyar Tudományos Akadémia
megrendüléssel tudatja, hogy
Szigeti József
filozófus
a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karának egykori tanszékvezető egyetemi tanára, az MTA Filozófiai Intézetének Igazgatója, a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője, a Baumgarten Díj és a Munka Érdemrend kitüntetettje
2012. szeptember 24-én, életének 92. évében elhunyt.
Búcsúztatása 2012. október 24-én, 11 órakor lesz
a Fiumei úti temető szóróparcellájánál (Budapest, VIII. Fiumei út 16.).
Gyászolják: családja, barátai, kollégái, tanítványai, tisztelői.
E-mail: szigp@t-online.hu
Távirat: Dr. Szigeti Péter 1039 Bajtárs utca 54.
Szigeti József (1921-2012) a filozófus
az MTA rendes tagja
Szigeti József a magyar filozófiai gondolkodás jelentős, eredeti képviselője volt. Már ifjúkorában kitűnt sokoldalú – zenei, rajzolói, irodalmi – tehetségével. Ennek is köszönhetően élhetett és tanulhatott 1939-1944 között a Klebelsberg Kuno által – a francia elit-képzés mintájára – létrehozott, eleven szellemű Eötvös Kollégiumban. Felfedezője és mentora Országh László irodalmár, nyelvész volt. 1944-ben magyar-angol szakos bölcsész diplomát szerzett. A háború miatt nem hallgathatta Nicolai Hartmann berlini előadásait, így 1944 és 1945 között a bécsi Collegium Hungaricum állami ösztöndíjasa volt, 1948-ban pedig Londonban tanult ugyancsak ösztöndíjasként, a British Councilban. Filozófiából 1947-ben doktorált.
A marxista filozófusok azon nemzedékéhez tartozott, amelynek tagjai a polgári gondolkodás és a klasszikus emberi kultúra gazdag elsajátítása nyomán a felszabadulás után vált marxistává. 1944-ben – az új Magyarország megteremtése érdekében – egyik kezdeményezője Lukács György hazahívásának, akinek aztán tanársegéde lett. A fordulat éve, a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való áttérés az Útban a valóság felé (1948) című tanulmánykötetének bezúzásához vezetett, majd az első Lukács vitában (1949) a mester melletti kiállásaként önkritikára kényszerült. 1949-ben Baumgarten-díjban részesült.
1956 és értékelése nyomán (1957) Lukács kritikusaként lépett fel az úgynevezett revizionizmus-vitában. Ezt követően sok nemzedéktársától elszakadt az útja, mert nem osztotta a későbbi demokratikus ellenzék szerveződése felé mutató szellemi-filozófiai tendenciákat. Feladatának Szigeti József a szocialista világ filozófiai kultúrájának megteremtését, majd színvonalának emelését tartotta. Nem volt ebben nemzedéktársai között egyedül – sem itthon, sem külföldön. A marxizmus hatvanas-hetvenes évekbeli reneszánszának sok színvonalas képviselője volt térségünkben, és nemcsak a filozófiában, hanem a történelem-, a jog- és a gazdaságtudományban is. A kapitalizmus meghaladására – a viszonylagos elmaradottság talaján – kísérletet tevő államszocializmus Közép-Kelet Európában a múlt részévé vált. Az 1989/1991-es térségbeli fordulattal ettől az eredeti programtól – létalap hiányában – távolodott a szellemi világ. A gondolati alap, a ratio cognoscendi – eltérően minden kor uralkodó ideológiáitól – a filozófiai tudományok területén nem teljesen osztja a létalap, a ratio essendi sorsát. A filozófia korszakokon és rendszereken átívelő problémákkal is foglalkozhat, mint ezt Szigeti is tette: munkássága kiterjedt a materialista lételmélet és az általános dialektika problémáira, a racionalizmus és irracionalizmus viszonyára, a tudományosság-kritériumok feltárására, a logika tudományára, az esztétikum mibenlétének elemzésére.
Pályafutása során végigjárta az egyetemi és a tudományos fokozatok grádicsait, hosszú időn át volt az ELTE BTK-n az esztétikai majd az egyik filozófiai tanszék vezetője. A filozófia művelése és megszerettetése érdekében végzett oktatói munkássága generációk sokaságát érintette meg. Lendületes, ugyanakkor fegyelmezett gondolatvezetés, intellektuális stílus jellemezte előadásait és kiváló debatteur volt. Az MTA Filozófiai Intézete igazgatójává 1959-ben nevezték ki és 1969-ig vezette azt. 1960 és 1975 között az Internationale Hegel-Gesellschaft tagja volt. Pályája derekán jelentős nemzetközi filozófiai kongresszusokon képviselte hazánkat, Nyugaton és Keleten egyaránt. 1961 és 1969 között a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztője. Racionalista indíttatása megnyilatkozott két nagy kulturális hatást kiváltó program kimunkálásában. Az egyik a mindmáig egyedülálló színvonalú Világirodalom Klasszikusai regényfolyam életre hívása: profiljának egyik megalkotója és szerkesztő bizottságának kialakítója volt. A másik – melynek újraélesztésében jól érzékelhető aufklerista elkötelezettsége munkált – a Filozófiai Írók Tára Új Folyamának életre keltése. Elsőként Hegel életművének magyar nyelvre való átültetésén, majd Diderot és Spinoza művei publikálása érdekében dolgozott.
Számtalan tanulmánya mellett 1948 és 2000 között tíz könyvet írt. Kandidátusi disszertációját Sören Kierkegaard – a profán egzisztencializmus vallásos őse címmel írta és védte meg 1951-ben. A francia felvilágosodás harcos materialista filozófusának, Denis Diderot-nak a jelentőségét 1959-ben elemezte. A mű 1962-ben franciául is megjelent, és a francia filozófiai közegben is hatott. Akadémiai székfoglalója a racionalizmus és az irracionalizmus dialektikájáról szól. Ebben nagy ívű összefoglalását adja felfogásának, annak, hogy az elvont, korlátolt racionalizmus és formalizmusok helyén üresen maradó űrt miért tölti ki szükségképpen valaminő lopakodó irracionalizmus, akkor, ha nem jut el a gondolkodás a konkrét azonosság dialektikus álláspontjához. Ilyenkor a fogalmilag és/vagy tapasztalatilag ellenőrizhetetlen intuíció vagy éppen mítoszképzés foglalja el a megmagyarázatlanul hagyott helyet, a valós problémákat. Mivel a létfolyamat teremtő gazdagsága sok tekintetben a megismerés előtt jár, ezért a pozicionális irracionalitás (a még megmagyarázatlan, de nem egyszer s mindenkorra megmagyarázhatatlan) elfogadható az objektum-szubjektum viszonyt és az abszolút-relatív mozzanatokat felölelő megismerési folyamatban. Az azonosság és a nem-azonosság azonossága (1998) című szisztematikus munkája – amely Amerikában egy évvel később angolul is megjelent – Arisztotelész, Nicolaus Cusanus, Hegel és a marxi felfogás alapjain továbbmenve konkretizálta álláspontját. A dialektikus, a formális és a formalizált logika különbségeit, a tagadás különböző alakzatait, a dialektikus azonosság („ahol az egység az ellentétes mozzanatokat viszonylagos önállóságukban fönntartja, miért is maga az egység mozgásformává lesz”) és ellentmondás elveit behatóan diszkutálta. Aligha vizsgálta valaki is olyan erudícióval az „azonosság – különbség – ellentét – ellentmondás – antagonizmus” (utóbbi nála nem szóismétlés, hanem kategoriális differenciálódás) klasszikus ontológiai és logikai problémáját, mint ezt munkáiban Szigeti József tette.
Munkássága széles körű, mert kiterjedt az irodalomkritikára, az esztétikára és a filozófia szisztematikailag megragadható belső területeire, az ontológiai, ismeretelméleti és logikai kérdésekre. Írt koncepciózus egyetemi filozófiatörténetet (A görögöktől Hegelig) és könyvet a „A magyar szellemtörténet bírálatához” (1964). Ifjúkori irodalomkritikusi munkássága a magyar líra 1947-es helyzetéről, tendenciáiról, Déry Tibor nagyrealista regényéről, „A Befejezetlen Mondatról” és az esszéíró nemzedék általa legtehetségesebbnek tekintett tagjáról, Szerb Antalról szólt, aki szerint „Minden reakció szükségképpen szellemellenes, mert a szellem kritikát jelent és kérlelhetetlen továbbot”. Magyar és világirodalmi érdeklődése filozófiájában és esztétikai elemzéseiben is permanensen jelen van, mégis a kilencvenes években és az ezredfordulón – túl a nyolcadik ikszen –, fél évszázad múltán folytatta kritikusi tevékenységét. Hosszú esszét írt Shakespeare szonettjeiről, melyeket évtizedeken keresztül újra tanulmányozott, hogy végül minden keletkezési forrást, adalékot hozzáolvasva hordhassa ki mondanivalóját. Ugyanígy eredeti értelmezéssel jellemezte az Eszméletet, de írt mai magyar költőkről, Simor András „Balga Prométheusz” kötetéről és másokról is.
Esztétikum felfogásában az érzéki megjelenítés törvényszerűségeivel, szerveződési módjaival foglalkozik, legyen szó bármely gondolatról, érzésről, társadalmi-emberi tartalomról, vagy éppen – mutatis mutandis – a természeti szép számunkra való, emberi átéléséről. 1971-ben bővítetten megjelent szisztematikus esztétikája az alapvető kérdések rendszertanilag is megalapozott, hatalmas tárgyi tudást és műveltséget mozgató bemutatásán túl igazi nóvumokat tartalmaz. Az allegória és a szimbólum szokványos magyarázataitól eltérő eredeti megoldása, hogy kép és jelentés viszonyát a mű szerkezetében a normálforma kidolgozásával és bevezetésével fejti fel. Éspedig a képtranszcendens, sejtelmes, szimbolikus és a képimmanens, allegorikus ábrázolásmódokat az alkotás belső forma-meghatározottságaként tárgyalva – a típusalkotás (atipikus, átlagtípus, lényegtípus) és a kompozíció mellett. (Megvilágítva példának okáért, hogy miért mondja Ady „A vár fehér asszonyában”, hogy a lelke „ódon, babonás, vár”.)
Az esztétika minőség-kategóriáinak – szép, fenséges, tragikus, rút, komikus, groteszk, stb.– magyarázata a társadalmi életszituációk és magatartásformák váltakozásán keresztül történik nála. Így a szépség az emberi társadalom és a társadalmiasult egyén szabadságának érzéki megjelenése, míg a rútság a szabadság felbomlása, az azt megsemmisítő erők esztétikai valeurjének kifejezője. Értő kritikusa joggal írhatta, hogy ha elfogadni nem is kötelező felfogását, az esztétikai minőségek meghatározásának és egymásba átcsapásának magyarázata, megoldásai bárki számára megkerülhetetlenek maradnak, aki a jövőben a témával foglalkozni kíván.
A filozófiának a szaktudományokétól eltérő, sajátos tárgya van, mert nem az egész világot, annak részrendszereit tanulmányozza, tehát nem a szaktudományokat kell másképpen megragadnia, hanem a „világ-egészt”: nem extenzív, hanem intenzív totalitásában. Ehhez enciklopédikus tudás szükséges, és annak az igénynek a fenntartása, hogy a filozófia gondolatokban tudja kifejezni: az emberiség „honnan jött, hol áll és merre tart”, mely igényt a posztmodern szkepszis elveti. (Viszont ezen az úton járva el is esik a filozófia önállósága, hiszen ekkor szintézis nélküli probléma-területekre és ágakra bomlik). Szigeti becsülte a Descartes-i „de omnibus dubitandum” elvét, hozzátéve azonban, hogy Marx megszüntetve-megőrző, tehát magasabb szintre emelő dialektikájának (aufheben) volt teljesebb igaza, amikor a módszeres kétely elvet a kételkedésre is kiterjesztette, éppen azért, hogy legalább cáfolható, világos álláspontokhoz juthassunk el. Aki tudniillik nem elég bátor az élet némiképp és gyakorta irracionális hömpölygésébe racionális erővonalakat húzni, annak nem érdemes tudománnyal foglalkoznia. Aki pedig megelégszik a kontemplatív magatartással, annak sem a filozófia való, mert ott „a fogalom kezdi meg munkáját” (Hegel), világnézetileg befolyásolva az emberek gyakorlati céltételezéseit, életvezetését. E tekintetben mélyrehatóan igaza volt Max Webernek, aki azt mondotta filozófus barátjának, Karl Jaspersnak, hogy „aki szemlélődni szeret, az járjon moziba”. Módszerében ez az induktív és a deduktív megismerés útjait egyaránt létjogosultnak tekintő álláspont vezérlőelvében az elméleti és a történeti egységét vallotta. Tehát az elméletalkotás empirikus és történeti anyagra kell, hogy támaszkodjék. Egyazon műben azonban – megteremtve az elemzés egynemű közegét – nem lehet és nem is szükséges egyforma súllyal képviselni az elméleti és a történeti elemeket, összefüggéseket.
A tudományos gondolkodás forradalma (1984) című mű Szigeti nagyszabású, de befejezetlen szisztemetikus munkájának prolegomenája, problématörténeti felvezetője. Az objektív dialektikáról tervezett, a lételméletet tárgyaló kötetet már nem írta meg, azonban annak egyik centrális problémáját, a konkrét azonosság kérdését kifejtette (1998). A fogalmi gondolkodás természetével a szubjektív dialektikát tárgyaló, továbbá a valóság elméleti és gyakorlati elsajátítása össz-folyamatának kifejtését megcélzó kötetek tervek maradtak. Ennek ellenére nagy érték a szokásos logikai és az ismeretelméleti tudományosság-kritériumoktól külön kezelt lényegi konstituenciák kidolgozása: objektivitás; immanens jelenség magyarázat; az elméletalkotás belső történetiségének és a végső kritérium, a praxis szerepének bemutatása. Amíg N. Hartmann a naiv tudat teleológikus gondolkodás módját tárta fel, Lukács György pedig a visszatükröződés antropomorfizáló tendenciáit bírálta, kiemelve a tudományban a dezantropomorfizáció szükségességét, addig Szigeti fentiekkel az utóbbi pozitív kritériumrendszerét dolgozta ki. A materializmusnak az objektív és szubjektív idealizmushoz való viszonya, a filozófia, a szaktudományok és az osztályviszonyok tárgyalása mellett a gondolkodás formai folyamata és a termelés összefüggései gazdagon artikuláltak: az alulról felfelé (I. Á –K – E) és felülről lefelé (II. E – K – Á) futó determinációs viszonyok és következtetési formák sok mindent megmutatnak komoly felkészültséget és kreativitást igénylő elgondolásaiból. Akárcsak Platon Parmenidesz-dialógusának elemzése, amely a dialektikus gondolkodás szentélyeként a filozófia egyik legnehezebb problémáját, az Egy és a nem-egy, a Sok mibenlétének rejtélyét dekódolja, a kulcsfogalom, az ellentmondás elv kifejtésén keresztül. Az életmű eredetisége abban is kifejeződik, ahogy Szigeti utolsó nagy művében, „Intellektuális önéletrajzában” (2000) úgy mutatja be szellemi ébredezését a társadalmi hivatásra ébredéséig 1921-1948 között, hogy egyben saját kora korrajzában helyezi el magát. Számtalan önmagukban is értékes dokumentumot, forrást mozgat, leveleket idéz, nagyszerű portrékat rajzolva sok entellektüel kortársáról.
Ritka és őszinte önreflexió – olyan emberhez méltó, aki tudta, mi a filozófia, mint tudomány.