Browse: Home   /   Nagyvilág   /   Az ukrán helyzet   /   Mi történik Ukrajnában?

Mi történik Ukrajnában?

Major János

2014. április

Mindenekelőtt le kell szögeznünk: az a példátlan, hihetetlen brutalitás, mérhetetlen aljasság és cinizmus, amivel a Nyugat – elsősorban az Egyesült Államok és az őt ebben az ügyben csatlósként kiszolgáló Európai Unió – a legközvetlenebbül beavatkozott az ukrajnai eseményekbe, illetve ahogyan a válsággal összefüggésben viselkedik, azt mutatja, hogy UKRAJNÁBAN ÓRIÁSI TÉT FORGOTT (FOROG) KOCKÁN. Olyan tét, amiért érdemes volt felrúgni a nemzetközi jogot, a diplomácia minden írott és íratlan szabályát, az államok közötti kapcsolatok legalapvetőbb elveit és normáit – nem is beszélve a népek önrendelkezési jogáról, országuk fejlődési iránya szabad megválasztásának jogáról.

E tét mibenlétét rögtön a Szovjetunió összeomlása után megfogalmazták vezető amerikai politikusok: NEM FOGJÁK ELTŰRNI, HOGY A SZOVJETUNIÓ BÁRMILYEN FORMÁBAN IS HELYREÁLLJON – illetve egyáltalán , hogy a világban kialakulhasson egy olyan (új) gazdasági és politikai erőközpont, mely fenyegethetné a Pax Americanát, az egypólusúvá vált világban meglévő amerikai dominanciát.

Hogy Ukrajnával kapcsolatban mi történt, ehhez érdemes röviden újra felidézni az előzményeket.

A 90-es évek példátlan hanyatlását követően, Putyin (első) elnöksége idején Oroszország kezdte összeszedni magát. Az ország talpra állt, és ahogy erősödni kezdett, úgy vált egyre időszerűbbé, hogy a posztszovjet térség valamilyen formában újra integrálódjon. Pedig azt még Nurszultan Nazarbajev kazah elnök megfogalmazta az évtized közepén: a Szovjetunió helyreállítását ugyan senki sem kívánja – de a teljes szétesettségnek, annak, hogy a volt szovjetköztársaságok még az egykori gazdasági szálakat is eltépték egymással, mindenki csak kárvallottja lett. Magunkról tudhatjuk: milyen pusztító hatással járt a magyar gazdaságra, amikor a manapság agyonajnározott Antall József egyéni ízlése okán felrúgtuk a szovjet piacokat. Hát még a volt szovjetköztársaságok esetében, amelyeket ezernyi gazdasági szál fűzött össze. A Szovjetunió szétesésével, a kereskedelmi-gazdasági szálak eltépésével EGY EGYSÉGES GAZDASÁGI RENDSZER OMLOTT ÖSSZE. A következmény: Oroszország, a többi volt köztársaság röpke évtized alatt a harmadik világ szintjére, nyomorába zuhant vissza.

Az évtized végére körvonalozódó re-integrációs törekvések ezt a tendenciát voltak hivatottak megállítani, visszafordítani. Az évtized végére kezdett körvonalazódni, hogy – az eddig is szép számmal meglévő, ám többnyire gittegyletszerű „integrációs szervezet” (ilyen a FÁK, a Független Államok Közössége is, amely ténylegesen alig több mint egy informális vitaklub) helyébe egy valós szervezet kell. A legkézenfekvőbb: a vámunió megteremtése a volt tagköztársaságok között. Számos sikertelen próbálkozás után az évtized végére Oroszország, Belarusz és Kazahsztán létre is hozta a Vámuniót. (Az évek során mind gyakrabban fölmerült Ukrajna bevonásának lehetősége is, főként az oroszbarátnak tekintett Janukovics elnöksége idején. Akiről azonban idővel kiderült: kettős játékot űz – önös érdekekből próbálja „fejni”, zsarolni mind a Vámuniót, mind pedig az Európai Uniót.) Évtizedünk elejére ugyanakkor kiderült: résztvevői nem elégednek meg pusztán a vámunióval, és (mivel ténylegesen nincs esélyük arra, hogy valaha is csatlakozhassanak az Európai Unióhoz) létrehozzák a maguk teljes értékű integrációs szervezetét, az Eurázsiai Uniót (az elképzelések szerint már 2015-től megkezdődne ennek kiépítése). Orosz felfogás szerint a két integrációs szervezet közötti korrekt, egyenrangú együttműködéssel lehetne megteremteni a valódi Egységes Európai Térséget.

Nyugaton azonban ezt nem így gondolják. Az elején ismertetett amerikai doktrína szellemében arra vettek irányt, hogy megakadályozzák a konkurens integrációs szervezet kialakulását, leválasszanak Oroszországról annyi volt (európai) szovjetköztársaságot, amennyi csak lehet (lehetőség szerint mindegyiket). Ezzel a kezdetben hátsó, ám mára már nyilvánvaló lett szándékkal indult be 2009-től az Európai Unió ún. Keleti Partnerségi Programja. Ebbe hat országot vontak be: Ukrajna, Belarusz, Moldova – és a három kaukázusi állam.

A terv az volt, hogy az Unió, illetve a hat ország állam- és kormányfőinek részvételével 2013. november 29–30-án Vilniusban megtartandó csúcskonferenciáig elérjék: a hat ország aláírja az Unióval a Társulási Megállapodást. Ennek politikai része előirányozza az említett országok szoros bevonását az Unió kül- és biztonságpolitikájába, semleges státuszuk feladását, illetve csatlakozásukat az Unió katonai jellegű együttműködéséhez. Hangsúlyozni kell: a megállapodásoknak sem a politikai, sem – főleg – pedig gazdasági része nem számol ezekkel az országokkal az Unió teljes jogú tagjaiként. A hat országot éveken keresztül azzal áltatták, hogy a Társulási Megállapodással megnyílik az út a teljes jogú uniós tagság felé. Voltaképpen Vilnius előtt vált teljesen világossá (derült ki), hogy szó sincs uniós tagságról. Az aláírásra előterjesztett szerződés-tervezetekben egy szó sincs még annak távlatairól sem, hogy ezek az országok valaha is tagjai lehetnek az Uniónak. Két szerződést írnak alá: a 90 napig terjedő utazások esetében a vízummentességről – illetve ami kiváltképpen súlyosan érinti az adott országokat: a szabadkereskedelmi megállapodásokat. Ezek egyöntetű vélemény szerint halálos csapást mérnek az említett országok elmaradott, gyengén fejlett és krónikus tőkehiánytól szenvedő gazdaságaira. (Sokat mondó, hogy az Európai Unió egyelőre lemondott a szerződés gazdasági részének aláírásáról Ukrajnával, amellyel így annak csak a politikai részét írták alá. A hasonló helyzetben lévő Moldova esetében pedig felajánlották: készek a szerződés egyes részeinek újratárgyalására.)

Közérthető nyelvre lefordítva: A TÁRSULÁSI MEGÁLLAPODÁSOK RÉVÉN A HAT ORSZÁGRA ÉRVÉNYESEK LESZNEK AZ UNIÓN BELÜLI KÖTELEZETTSÉGEK – DE SEMMI SEM JUT NEKIK A JOGOKBÓL. GAZDASÁGUKAT VÉGKÉPP TÖNKRETESZIK, POLITIKAILAG PEDIG SZEMBEKERÜLNEK OROSZORSZÁGGAL – ILLETVE LEHETETLENNÉ VÁLIK SZÁMUKRA AZ EURÁZSIAI UNIÓHOZ VALÓ ESETLEGES CSATLAKOZÁS. CSATLAKOZVA AZ UNIÓS KATONAI ÉS BIZTONSÁGPOLITIKAI LÉPÉSEIHEZ, EZEK AZ ORSZÁGOK SAKKFIGURÁKKÁ LESZNEK AZ OROSZORSZÁG ELLENI GEOPOLITIKAI JÁTSZMÁBAN, FELVONULÁSI TERÜLETTÉ VÁLNAK. Ezek az országok elvesztik szuverenitásukat, két szék között a padlóra esve pedig tehetetlen bábokká válnak a Nyugat kezében. Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy egy ilyen fejlemény nincs ínyére Oroszországnak? Az vesse rájuk az első követ, aki hasonló helyzetben nem így reagálna, cselekedne!

A vilniusi csúcshoz közeledve ezekből a tervekből elég sok minden nyilvánvaló vált. Azzal, hogy 2011-ben Lukasenko elnök sikerrel fojtotta el a zavargásokat, Belarusz eleve kiesett. Örményország néhány hónappal a csúcstalálkozó előtt meggondolta magát, és bejelentette: inkább mégis a Vámunióhoz csatlakozik (április 29-én már alá is írták erről a szerződést). Azerbajdzsán váratlanul bejelentette: a vízummentességtől teszi függővé a Társulási Megállapodás aláírását. Így már csak két kisebb ország maradt: Grúzia és Moldova. És hát természetesen a „koronaékszer”, Ukrajna. A Nyugat pezsgőbontására készült azzal, hogy Ukrajna Vilniusban aláírja a Társulási Megállapodást: ezzel a második legnagyobb, legnépesebb volt szovjetköztársaságot sikerült volna leválasztani – tovább szűkítve a kört a bekeríteni tervezett Oroszország körül, katonailag is immár fenyegetve annak központját.

És ebben a helyzetben Janukovics elnök váratlanul „bemondta az unalmast” – elrontva ezzel a Nyugat játékát. Ennek közvetlen kiváltó oka volt, hogy a Nyugat  feltételül kötötte: súlyos pénzügyi helyzetében Ukrajnának az IMF-hez kell fordulnia – amelynek feltételei (mint mindig és mindenütt) katasztrófával fenyegettek az ország számára. Egy másik ok pedig: Ukrajnának 160 milliárd dollárjába került volna, hogy gazdaságát „kompatibilissé” tegye a Nyugattal. (Néhány leginkább kézenfekvő példa: szabványait át kellett volna alakítania a Nyugaton érvényes szabványokká – ami által termékei eladhatatlanná váltak volna az orosz piacon. Vagy ide sorolható az is, hogy a több tízezer kilométernyi „széles” nyomtávú vasútvonalat záros határidőn belül át kellett volna építenie az európai szabványok szerinti „keskeny” nyomtávúvá.)

JANUKOVICS MEGMAKACSOLTA MAGÁT. JANUKOVICS BELEKÖPÖTT A GONDOSAN ELKÉSZÍTETT LEVESBE. JANUKOVICSNAK EZÉRT BUKNIA KELLETT. BÁRMI ÁRON, AKÁR FASISZTA PUCCS, ERŐSZAK, VÉRONTÁS, POLGÁRHÁBORÚ ÁRÁN IS. (Hozzá kell tennünk: a Nyugat egyébként is a megbuktatására készült. Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes asszony nemrégiben feltárta: 2009 óta az Egyesült Államok 5 milliárd dollárt fordított az Ukrajnán belüli „demokratizálásra”. Csakhogy ezt eredetileg a jövő évben esedékes elnökválasztással összefüggésben tervezték. Az említett fejlemények miatt azonban a tervet gyorsan előre kellett hozni.)

Ukrajna, mint állam létjogosultságát – legalábbis ebben a formában – vannak, akik megkérdőjelezik, egyesek afféle első világháborús, oroszellenes projektnek tartják. Baloldali gondolkodású ember nem támogathat ilyesfajta vélekedést. Az azonban tény, hogy Ukrajna, eddig ismert határai között, több lépcsőben, nem ritkán nagyon is különböző történelmi hátterű, kultúrájú, mentalitású területeket, népcsoportokat egyesített. Magja a XVII. század közepén jött létre, addig Ukrajna nevű állam nem létezett (ukrán nemzet sem). A XVIII. század végén, Lengyelország felosztásakor csatoltak hozzá újabb területeket. Helyi szakértők állítása szerint a mai kelet-ukrajnai területeket a szovjethatalom első éveiben „ajándékozták” az államiságát éppen hogy csak megteremtő, fiatal államnak. 1939-ben a Szovjetunió visszavette az 1920-ban a lengyelek által tőle elvett területeket (az első világháború után – a „mi” Vyx alezredesünkhöz hasonlóan a brit Curzon húzott egy csaknem egyenes határvonalat, megakadályozandó, hogy (Szovjet-)Oroszország újra birtokba vegye a cári birodalomhoz tartozó Kelet-Lengyelországot – 1920 tavaszán azonban a lengyelek elfoglalták és magukhoz csatolták a korábban a Monarchiához tartozó Galíciát). 1944–45-ben a Szovjetunióé lett Kárpátalja. 1954-ben, az akkori törvényeket is megszegve a korábbi ukrajnai első titkár, Nyikita Hruscsov „ajándékozta” az addig orosz Krím-félszigetet Ukrajnának. (Ez utóbbi, a Szovjetunió felbomlásakor, végzetesnek bizonyult a félsziget orosz többségű lakosságának, amely onnantól kezdve ki volt téve az ukrán nacionalisták kénye-kedvének. A Krím orosz lakossága megszenvedte már az ugyancsak a Nyugat által pártfogolt Viktor Juscsenko uralmát is, akinek nacionalista uralmáról a kárpátaljai magyaroknak is rossz emlékeik vannak.)

Merőben más a mentalitása a cári időkben is iparosodó Kelet-Ukrajnának (amely lakossága kevert volt; általában véve is: a szovjet idők nemzetiségi köztársaságaiban, az iparvidékeket többnyire oroszok, vagy a velük elkeveredett helyi népesség lakta. Más a mentalitása a főként mezőgazdasági jellegű Közép-Ukrajna zömében paraszti népességének. Az erősen keveredett, nemzetiségileg tarka-barka, „kozmopolita” Ogyessza a szovjet időkben is fogalom volt eredeti városi folklórjával (ami minden volt, csak nem ukrán), utánozhatatlan mentalitásával. Nyugat-Ukrajna lakosai számára a Szovjetunió mindig is idegen, ellenséges volt: ők gyakorlatilag sohasem voltak az orosz történelem, kultúrkör részei, vallásuk – az ortodox többségű ukránokkal szemben – görög-katolikus. Bár gyűlöltek minden idegen elnyomót (sohasem voltak önállóak) – közöttük a rajtuk leghosszabb ideig uralkodó lengyeleket is – mentalitásuk, politikai alapállásuk leginkább a lengyelekéhez hasonlítható (mélységesen konzervatív, jobboldali, keresztény-nemzeti, amihez utóbb az antikommunizmus, az oroszellenesség is társult). A nyugat-ukrajnai térség szellemi közegében termékeny talajra talált a szélsőséges idegengyűlölet, a sovinizmus, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a nacionál-fasizmus. A háború idején hírhedtté váltak az ukrán nacionál-fasiszta fegyveres osztagok, az általuk elkövetett rémtettek (zsidók, oroszok, kommunisták – de még az 1943-44-ben ártatlanul lemészárolt 80 ezer lengyel kisebbségi lakos is. Ezek szellemi utódai alkották a „Majdan” fegyveres rohamosztagosait, a hóhérok, tömeggyilkosok mai utódai mellé nem átallott odaállni, például, a lengyel szejm elnöke, Kaczinsky korábbi miniszterelnök – ahogy a többi „európai” politikus sem, akik igen sűrűn látogatták a Majdant.)

„Majdan” egyszer már volt – éppen tíz éve. Akkor is tömegtüntetések voltak. Azok azonban megmaradtak tüntetéseknek – a rendszeres tiltakozó megmozdulások elegendőeknek bizonyultak a „narancsos forradalomhoz”, amelynek révén az előző, korrupt rezsimet Viktor Juscsenko nyugatbarát rendszere váltotta fel. Igaz, néhány év elegendő volt, hogy bebizonyosodjon: a határozottan és élesen oroszellenessé vált külpolitikai kurzuson kívül jóformán semmi sem változott: az országot addig is koldusbotra juttató oligarchák továbbra is mohón harácsoltak; Juscsenko rendszere, ha úgy tartotta jónak, ugyanúgy bevetett „politikán kívüli” eszközöket politikai ellenfeleinek elhallgattatása, eltüntetése érdekében, mint az elődök.

Hogy a tüntetések most nem maradtak meg tüntetéseknek (legföljebb a kizárólag az oligarchák által uralt ukrán sajtó termékeiből, illetve az eleve elfogult, manipuláló nyugati tömegtájékoztatásból merítő világsajtó tálalásában) – az újfent jelzi: ÓRIÁSI VOLT A TÉT, SEMMIKÉPPEN SEM LEHETETT ELTŰRNI, HOGY A MÁR MEGNYERTNEK HITT UKRAJNA NETÁN VISSZATÁNCOLJON OROSZORSZÁG VONZÁSKÖRÉBE. Ezért nem várták meg még a jövő évi elnökválasztást sem, amikor is meg lehetett volna buktatni az „áruló” elnököt. Nem bíztak semmit a véletlenre: a tüntetőkhöz folyamatosan érkeztek az ország nyugati részéből a fegyveresek. ŐK MÁR NEM TÜNTETNI – ŐK HARCOLNI JÖTTEK. Azzal a feltett szándékkal, hogy nem nyugszanak, amíg meg nem döntik az unióval szembeforduló elnököt. Akármilyen áron, és még akkor is, ha közben ők maguk is (titokban) ellenzik az Európai Uniót. A HÁROM HÓNAPIG TARTÓ RÉMÁLOM VÉGÉRE MÁR HÁROMEZER NYUGAT-UKRAJNAI FEGYVERES LEPTE EL A FŐVÁROST. Hamarosan átvették az események irányítását (már a három ellenzéki vezetőre sem hallgattak). És miközben a nyugati sajtó még február közepén is tendenciózusan „békés tüntetőkről” beszélt, és még hetek múlva is annak az egyszeri esetnek a képeit mutatták, amikor november végén – a már addigra is fizikailag támadott, a sajtó által folyamatosan rágalmazott – különleges rendőri erők elpáholtak néhány tüntetőt az utcán. Arról, hogy valójában milyen erőszak tombol az utcákon – csak éppen nem a rendőrségé, hanem éppenséggel a rendőrök ellen – arról a világsajtó semmit sem mutatott. Sem arról, hogy a „békés tüntetők” buldózerrel mennek neki a kormányépületeket védendő, ám jóformán fegyvertelenül álló rendőr sorfalnak, lánccal, buzogánnyal esnek nekik. Sem arról, hogy petárdákkal, Molotov-koktélokkal, gyújtóbombákkal hajigálják őket. Mit sem mutattak arról, hogy a kordonból sikeresen kiszakított rendőrökkel mit művelnek a „békés tüntetők”: félholtra (vagy nem ritkán egészen holtra) ütik, verik, rugdossák őket, elhurcolják őket a Majdanra, hogy ott verjék őket félig vagy teljesen agyon, egyiküknek a szemét is kiszúrva. Vagy éppen az elfoglalt középületek pincéiben kínozzák őket órákig-napokig. Nem mutatták a szörnyű képeket az elevenen meggyújtott rendőrökről. Nem mutattak képeket arról, hogyan verték agyon a korábban kormányzó Régiók Pártja székházának két, nem politikai munkatársát. Nem mutattak képeket a kijevi utcákon tomboló terrorról, amikor a fasiszta rohamosztagosok véresre vertek velük elégedetlenkedő békés állampolgárokat. Nem mutatták, ahogy álarcos fegyveresek rontanak be éjnek idején egy diákotthonba, ahonnan álmukból fölvert fiatalokat hurcolnak el hátrakötött kézzel: arra szánva őket, hogy adott esetben meggyilkolják őket, és azt a rendőrök rovására írhassák. Semmit sem mutattak abból – hírt sem adtak arról, hogy a „békés tüntetők” múzeumokat fosztanak ki, pótolhatatlan műtárgyakat rongálnak meg, vagy pusztítanak el. Nem mutattak abból sem semmit, hogy a moszkvai pátriárka egyházfőségét elismerő templomokba rontanak be, szentségtelenítenek meg kegytárgyakat – vagy éppen elkergetik az egyház szolgáit, lefoglalva a templomot az általuk preferált egyház számára. Arról sem szóltak hírek, hogy a kijevi zsinagóga előtt – ami pedig messze van a Majdantól – véresre vertek zsidókat, közöttük egy rabbit is. Arról sem mutatnak képeket, hogy a mostanra diadalmas fegyveresek járják az iskolákat, és többek között azt kiabáltatják, énekeltetik a diákokkal, hogy „minden oroszt agyon kell verni, karóba kell húzni”. Arról sem szól a fáma, hogy az új „oktatási miniszter” asszony degeneráltaknak, lehetőleg kiirtandóknak nevezte az oroszokat, hogy más „politikusok” már azért is agyonlövetnének, ha valaki egyáltalán megszólal oroszul. Azt sem mutatták a képek, hogy a fasiszta fegyveresek a második világháborús tömeggyilkosokat (a hírhedt Sztepan Banderát, vagy a tömeggyilkos Suhevicset) éltetve, a haza (követendő) hőseinek nevezve őket vonulnak az utcán. Nem mutatták, hogy a hónapokig megszállva tartott kijevi városi tanács épületében minden betérőnek meg kellett hajolnia a tömeggyilkos fasiszta Bandera arcképe előtt. Arról sem jelennek meg hírek, hogy a járókelőket, autósokat rendre zaklatják, „forradalmi adót” szednek tőlük – és jaj annak, aki a két részből álló fasiszta köszöntés első felére nem vágja rá kapásból annak másik felét. Azt már elképzelni sem merheti valaki, hogy a sajtó beszámolt volna a kommunista párt Lvov városi bizottsága első titkárának mártíriumáról, akit a parlament előtt fogtak el. Teljes fél napig (!) tartó kínzását azzal kezdték, hogy az orrlyukába erőltettek egy fakeresztet. Bátor oroszországi kommunista képviselőknek sikerült csak őt, félholtan, kimenteni a kórházból, ahol biztos halál várt volna rá. Ahogy nagy eséllyel várt halál azokra a sebesült rendőrökre is, akiknek, balszerencséjükre, már nem jut hely a túlzsúfolt belügyi kórházban. Azt sem mutatták, hogy a fasiszta párt frakcióvezetője (amúgy a szólás és sajtószabadság parlamenti bizottságának elnöke) beront a közszolgálati tévé igazgatójának irodájába – akit kisvártatva cipóra dagadt arccal láttunk kivezettetni a tévé székházából. Mindezt csak azért, mert a fasiszta frakció nem volt megelégedve a tévé műsorpolitikájával.

Nem adtak hírt arról, hogy vidéken mi történt. Hogy Lvovban letérdeltették a készenléti rendőröket – azt a kettőt pedig, akik nem voltak hajlandók megalázkodni, elevenen megégették. Arról, hogy mi történt egy csoport krímivel, akik több autóbuszon jártak Kijevben, tiltakozni a fasiszta tobzódás ellen. Buszaikat – már nem messze a félsziget bejáratától – az országúton feltartóztatták. A politikai útonállók nyolc embert agyonlőttek, a többieket órákon keresztül alázták, hidegvízzel locsolták, buszaik többségét pedig felgyújtották (ez még az előtt történt, hogy a Krím fellázadt, és megkezdte volna harcát az Ukrajnából történő kiválásért).

Sok megfigyelő jelezte: a kijevi megmozdulásban hullámzás figyelhető meg: a viszonylagos nyugalom napjait az erőszak újabb és újabb fellobbanása követi. Így volt ez február közepe táján is. Már akkor sokan találgatták: a téli olimpia végeztével (vasárnap, február 23.) Putyin elnök lépni fog. Azon a héten az események felgyorsultak. Február 18-án Janukovics elnök végre rászánta magát, hogy elrendelje a Majdan feloszlatását. A titkosszolgálat vezetője pedig antiterrorista kampányt hirdetett (tekintettel arra, hogy a szélsőjobboldali fegyveresek másfél ezer lőfegyvert zsákmányoltak vidéki rendőrkapitányságok elfoglalásakor – és a fegyverek meg is indultak Kijev felé). Lett is egyszerre nagy izgalom Nyugaton! Az ukrán elnök telefonvonalai újra égtek – sorra jöttek a nyugati politikusok parancsai: meg ne próbálja bevetni a fegyveres erőket „a békés tüntetők (!)” ellen. Jött a parancs, egyebek mellett abból a Washingtonból is, amelynek kijevi nagykövetsége rendszeresen adott otthont a fegyvereseket koordináló, illetve módszertani továbbképzéseket nyújtó tanácskozásoknak, amely heti 20 millió dollárral járult hozzá a Majdan „üzemeléséhez” (mely célból repülőgépszám érkezett rendszeresen az ellátmány a nagykövetség részére; melynek katonai oktatói már évekkel korábban tartottak kiképzéseket ukrajnai szélsőséges fiatalok számára a NATO észtországi támaszpontjain). UGYANEZEK A POLITIKUSOK MOST – ÉPPEN ELLENKEZŐLEG – ARRA BIZTATJÁK A KIJEVI JUNTÁT: TÖRJE LE FEGYVERES ERŐSZAKKAL AZOKAT A KELET-UKRAJNAI MEGMOZDULÁSOKAT, AMELYEK RÉSZTVEVŐI („TERRORISTÁK”) MEGSZÁLLNAK HELYI KÖZÉPÜLETEKET. (A fasiszta rohamosztagosok – azok „békés tüntetők”, míg a jogaikért, sőt puszta életükért, Keleten tüntetők: azok „terroristák”.)

Mivel február 23. vészesen közeledett, a Nyugatnak gyorsan lépnie kellett. Február 20-ra Kijevbe várták három uniós ország – Francia-, Német-, illetve Lengyelország külügyminiszterét. A találkozóra várták Oroszország képviselőjét is (külügyminiszterét – ám Lavrov helyett az ombudsman érkezett Kijevbe). A három külügyminiszter lényegében arra igyekezett rávenni Janukovicsot, hogy teremtse meg visszavonulásának útját, változtassa meg az alkotmányt, írjon ki mielőbbi elnökválasztást (legkésőbb az év végéig), vonja ki a rendfenntartó erőket Kijev központjából. Az aláírandó megállapodásban a másik fél azt vállalta, hogy véget vetnek az erőszakos zavargásoknak, lebontják a főteret (Majdant) afféle erőddé változtató barikádokat, és lefegyverzik a szélsőséges fegyvereseket. NYUGATRÓL AKKOR KAPCSOLATBA LÉPTEK PUTYINNAL: VETNÉ LATBA BEFOLYÁSÁT ANNAK ÉRDEKÉBEN, HOGY JANUKOVICS HAJLANDÓ LEGYEN ALÁÍRNI A (LÉNYEGÉBEN) KAPITULÁLÓ OKMÁNYT. A MEGOLDÁSRA TÖREKVŐ OROSZ VEZETÉS ERRE RÁÁLLT – LÉNYEGÉBEN OROSZ MEGGYŐZÉS EREDMÉNYEKÉNT ADTA FEL JANUKOVICS A MEGÁLLAPODÁS ALÁÍRÁSÁVAL SZEMBENI ELLENÁLLÁSÁT. A február 20-án lefolyt tárgyalások eredményeként másnap, február 21-én aláírták a megállapodást. A MEGÁLLAPODÁST – az ukrán államfőn és az ellenzék képviselőin kívül – A HÁROM KÜLÜGYMINISZTER IS ALÁÍRTA. (Az orosz képviselő viszont nem: kifogása egyelőre az volt, hogy nem lát a szerződés szövegében biztosítékokat a szerződésben foglaltak végrehajtására. Valószínűleg azonban ő sem sejtette, hogy A MEGÁLLAPODÁS EGY NAP MÚLVA MÁR A PAPÍRKOSÁRBAN LANDOL. Nyugaton már szóba sem kerül.)

Bár a tervezett megállapodás lényegében Janukovics kapituláló okmánya volt – de távozása nem azonnal következett volna be. Ezt pedig nem hagyhatták azok, akik azonnali sikerre, az Ukrajnának Oroszországtól való azonnali leszakítására, a vilniusi fiaskó mielőbbi kiküszöbölésére törekedtek. (Sokan utalnak arra: ez nemcsak az USA számára volt súlyos kudarc, de a májusi Európa parlamenti választások után várhatóan lelépő uniós vezetés számára is súlyos presztízsveszteség lett volna, esetleges egyéb következményekkel együtt.)  Mint a legelején is szó volt erről: a tét – a már megnyert Ukrajna „elvesztésének” tétje óriási volt. És ezért semmilyen eszköz sem volt drága!

Ugyanazon a napon, amikor a magas vendégek megérkeztek Kijevbe, az ukrán főváros főutcáján tragikus eseményekre került sor. Ismeretlen orvlövészek tüzet nyitottak az utcán tartózkodókra. Az áldozatok száma 80 és 100 között volt: többségük (valóban) tüntető, de voltak közöttük fegyveresek is. ÁM AZ ÁLDOZATOK KÖZÖTT VOLT MINTEGY HÚSZ RENDŐR IS. Még ma is sokan elemzik e szörnyű provokáció körülményeit. Bár a világsajtó ezt ma sem hajlandó elismerni, és változatlanul Janukovics vérengzéséről beszél – sok szakértő egyértelműen a fegyveresek provokációját emlegeti. A leggyakoribb bizonyítékok: a lövéseket olyan fegyverekből adták le, amilyenek nincsenek az ukrán készenléti rendőrségnek (sem). Több mint gyanúsak a lövések szögei (legfrissebb hír szerint a kijevi hatóságok kivágatták a főutcán azokat a fákat, amelyek törzsébe lövedékek csapódtak be, és amely nyomokból megállapítható a lövedékek repülési iránya): az áldozatokat rendszerint hátulról, de legalábbis olyan szögből érték a lövedékek, amelyek nem arra vallanak, hogy az áldozatok nyílt tűzpárbajban kapták volna a lövéseket. Némely élelmesebb fotósok videóin is látható, hogy a titokzatos fegyveresek sárga karszalagot viselnek (ilyeneket a Majdan ún. „rendfenntartói” hordtak, egymás felismerése céljából), ruházatuk, cipőik annak ellenére sem a rendőrségnél rendszeresített ruhadarabok, hogy a fegyveresek sok sebesült, foglyul ejtett, vagy halott rendőrről lehúzták egyenruhájukat. A vizsgálatok annyit kiderítettek: az orvlövészek között külföldiek (is) voltak – egy grúziai illetékes pedig egyenesen tudni véli: a gyilkosok Szaakasvili nemrég megbukott grúz államfő fegyveres szolgálatából kerültek ki.

(Nemrégiben nem más, mint az egyébként törvénytelenül működő, puccsista Legfelsőbb Rada eseti vizsgálóbizottsága is azt a következtetését hozta nyilvánosságra: az orvlövészek a fegyveres rohamosztagosok – és nem pedig a rendőrség munkatársai – közül kerültek ki.)

A világsajtó arról a szenzációs hangfelvételről sem adott hírt, amelyen az utóbb Kijevben tárgyaló észt külügyminiszter – hivatkozva kijevi megbeszéléseire, egyes ismerőseitől szerzett értesüléseire – Catherine Ashton európai főképviselőnek elmondta: az ukrán fővárosban sokan a fegyveresek, és nem a rendfenntartók akciójának tartják a február 20-i vérengzést. (A bárónőnek, hümmögésen és néhány közhelyen kívül, egyebekre nem futotta.)

Akárhogy is van azonban: a szörnyűséges provokáció elérte célját. Olyan magasra csapott nyomában a gyűlölet és a hisztéria, hogy Janukovics elnök kénytelen volt a következő éjszaka menekülőre fogni. Február 22-én a kijevi parlament – konstatálva az államfő menekülését – hatalmától megfosztottnak nyilvánította őt. Arról megint csak nem számolt be a világsajtó, hogy mindez a vonatkozó alkotmányos cikkelyek és törvény durva lábbal tiprásával történt: nem tartották be sem az államfő lemondatásának eljárásmódját, nem volt együtt a lemondatás kezdeményezéséhez előírt képviselői szavazat sem. Miközben rémdráma játszódott a parlamentben: az ülésre érkező (immár ellenzéki) képviselők közül (az eddig kormányzó Régiók Pártja, illetve a kommunista párt képviselőiről van szó) többeket feltartóztattak, megvertek, bezárták őket egy szobába – a tőlük elvett igazolványokkal pedig a jó ég tudja csak, ki szavazott helyettük.

Az előző nap aláírt megállapodásról pedig azonmód el is felejtkezett mindenki. (Az más kérdés, hogy Oroszországot sem kötötte semmi, ezek után, a megállapodáshoz – noha még sokáig igyekezett jogaiba visszahelyezni ezt a megállapodást.)

Az ügyben lényegében rászedett Oroszország pedig a maga módján ítélte meg a történteket. A Kijevben történteket erőszakos államcsínynek, az így hatalomra került korábbi ellenzéket olyan törvénytelen juntának tekinti, amelynek legfőbb vezetői között jelentős számban vannak (az orosz megfogalmazás szerinti) radikális nacionalista erők képviselői – és amely kormány már csak azért sem független és legitim, mivel ténylegesen a Majdanon változatlanul ott táborozó szélsőséges fegyveresek irányítják. Akiktől – a február 21-én aláírt megállapodás ellenére – senki sem veszi el a fegyvert.

Oroszország ezért nem ismeri el az új kijevi rezsimet. Orosz vezetők bejelentették: legföljebb napi jellegű ügyekben hajlandók velük érintkezni: közvetlen tárgyalásokról szó sem lehet.

A Kremlben március 18-án írták alá ünnepélyesen a Krím-félsziget és Szevasztopol Oroszországhoz történt csatlakozásáról szóló szerződést. Az esemény alkalmából Putyin elnök közel egyórás beszédet mondott. Ebben egyebek mellett, megsemmisítő bírálatot mondott a történtek tanulságaival, általában pedig a Nyugatnak Oroszországhoz történő viszonyulásával kapcsolatban. A beszédet a későbbiekben részletesebben is ismertetem.

A február 22-én hatalomra került puccsista rezsim rögtön két törvénymódosítással kezdte. Az egyikben hatályon kívül helyezték a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvényt (ami megfosztotta a szabad nyelvhasználat jogától a mintegy 12 milliós orosz nemzetiséget – és azon ukránokat is, akik főképpen oroszul beszélnek). A másikkal hatályon kívül helyezték a fasiszta eszmék propagálását tiltó törvényt. Mindkét törvénymódosítást fenyegető üzenetként értelmezte a főként, vagy jelentős részben oroszok lakta (keleti és déli) vidékek lakossága (a fasizmus népszerűsítésének legalizálását legalább olyan súlyosan élve meg, mint az orosz nyelv használatának gyakorlati betiltását).

A nyelvhasználatról rendelkező törvény módosítása – a fasiszta junta intézkedései közül egyedül – még a külföld rosszallását is kiváltotta (az Orbán kormány becsületére legyen mondva: az elsők között emelte föl szavát a 150 ezernyi kárpátaljai magyart is súlyosan érintő jogsértés miatt). A törvénymódosítás így lekerült a napirendről. Ám ami egyszer elhangzott, azt visszaszívni már nem egyszerű – főként, ha az új rendszer vezetői rendszeres megszólalásaikban továbbra sem titkolják: szívük szerint elűznék, anyanyelvük és nemzettudatuk feladására kényszerítenék az orosz közösséget, akiket egy az egyben az ország (adott esetben akár fizikailag is likvidálandó) ellenségeinek, szeparatistáknak, terroristáknak titulálnak.

AMI A FASISZTA PROPAGANDA TÖRVÉNYI LEGALIZÁLÁSÁT ILLETI: A „DEMOKRATIKUS” NYUGATNAK EHHEZ EGY SZAVA SEM VOLT – ÉS MÁIG SINCS. Ahogy ahhoz sincs szavuk, hogy az ukrán kormányban mintegy nyolc, kifejezetten szélsőjobboldali, újfasiszta személy – közöttük az újnáci Szabadság Párt vezetője, Oleg Tyagnyibok is helyt kapott. Az a Tyagnyibok, aki pedig nem is olyan régen még Nyugaton is szalonképtelennek számított. Akit az Elie Wiesel intézet Európa öt legádázabb antiszemitája között tart számon.

Az új kormány azonmód feloszlatta a puccs ellen hősies harcot vívó, „Berkut” nevű készenléti rendőrségi alakulatot. Nem csak feloszlatta – már a leszámolás is megkezdődött velük szemben: a február 20-i véres provokáció kapcsán eddig kizárólag a készenléti rendőrség tagjai ellen indult büntetőeljárás (holott még Nyugaton is némelyek pedzegetik a független, nemzetközi szakértői vizsgálat szükségességét az ügyben). Más fegyveres erőket, testületeket mélységesen demoralizáltak az események: jó részük szinte cselekvőképtelenné vált. Kijevben elszabadult a pokol, a szélsőséges fegyveresek önkénye, terrorja. Fokozott veszélynek vannak kitéve a korábbi rezsim hívei, az új rezsimmel egyet nem értők, a fegyveres testületek vezetői és tagjai – és főként az oroszajkú lakosság.

Az új rezsim vezetője aláírta azt a törvényt, amellyel létrehozzák az ún. “Nemzeti Gárdát”.

A 60 ezer főnyi új – immár hivatalos – fegyveres testület átveszi a rendfenntartók szerepét, határőrizeti feladatokat is ellát. Ellátja a puccsista bábrezsim képviselőinek személyi védelmét. Legfőbb feladata azonban az új rezsimmel szembeni ellenállás letörése, főként ott – az ország keleti és déli vidékein – ahol ez az ellenállás a legerősebb.

A Nemzeti Gárda így ellátja az eddig inkább Latin-Amerikából ismert halálbrigádok szerepét is. A közeljövőben a gárdisták egységeit bevetik az ország lázongó térségeiben.

A Nemzeti Gárdában helyt kapnak az eddigi karhatalmisták képviselői is. Zömük azonban a kijevi zavargások idején a rohamosztagosok szerepét játszó szélsőséges fegyveresekből áll majd. A Nemzeti Gárda ideológiai alapvetése: a náci kollaboráns és tömeggyilkos Sztepan Bandera tanai, illetve az azokra épülő jelszavak.

Dmitrij Jaros “Jobb Szektorának” fegyveresei adják a februári napok után rögtön létrehozott Nemzeti Gárda magját. A Nemzeti Gárda fasiszta ideológiájával, különösen kegyetlen, kíméletlen harcmodoráról vált hírhedtté. Székhelyüket a Donyec-medencével határos Dnyepropetrovszk megyébe téve át (amelynek teljhatalmú, véreskezű ura a Jobb Szektor egyik alapítója és szponzora a milliárdos zsidó oligarcha, Igor Kolomojszkij), Kolomojszkij pénzén a Jobb Szektor létrehozta a “Dnyepr” és a “Donbassz” nevű fegyveres különítményt. (A “Donbassz”: a Donyec-medence orosz elnevezése.) A Nemzeti Gárda fegyveresei – ha nem éppen az első sorokban gyilkolják a helyi lakosságot – afféle tábori csendőrökként kísérik az ukrán hadsereg alakulatait, éberen ügyelve arra, nehogy a katonák megfutamodjanak, netán átálljanak a másik oldalra, illetve keményen megtorolják, ha ilyesmivel találkoznak. Több hír is szólt már arról, hogy “nemzeti gárdisták” kivégeztek vétkesnek talált katonákat, és annak is voltak tanúi, hogy nem kívánván vesződni sebesült katonákkal, sőt bajtársaikkal, hidegvérrel agyonlőtték őket. Mi több, egyesek szerveit kioperálták, és eladták az ebből a célból a környéken sündörgő külföldi szervkereskedőknek.

Dmitrij Jaros azzal a kéréssel fordult a kijevi parlamenthez: engedélyezzék a két említett osztag ellátását nehézfegyverekkel.

Dmitrij Jaros ellen Oroszországban letartóztatási parancs van érvényben, terrorizmusra való bujtogatás vádjával. (Jaros még a csecsen háborúk idején követte el ezeket a bűncseleményeket.)

Az orosz Állami Duma alsóházának egy képviselője indítvánnyal fordult az orosz legfelsőbb ügyészhez: nyilvánítsák terrorista szervezetnek a “Dnyeper”, illetve a “Donbassz” nevű különítményt. Az indok: az említett szervezetek, tényleges halálbrigádokként tevékenykednek, vétkesek emberek elrablásában, megkínzásában, meggyilkolásában. (A Húsvétkor meghirdetett fegyverszünet idején például a “fekete emberkéknek” nevezett terroristák az ellenállási mozgalom, illetve a népfelkelők 11 tagját rabolták és hurcolták el Dnyepropetrovszkba, besöpörve értük a Kolomojszkij oligarcha által az ellenállókra és népfelkelőkre kitűzött fejenként 10 ezer dolláros vérdíjat.)

A KIJEVI REZSIM A NEMZETI GÁRDA FELÁLLÍTÁSÁNAK KÖLTSÉGEIT A NYUGATRÓL VÁRT PÉNZÜGYI SEGÍTSÉGBŐL KÍVÁNJA FEDEZNI. (Abból a pénzből, amelyet a Nyugat állítólag az ukrán gazdaságnak nyújtandó gyorssegélynek szán). A rezsim olyannyira nagy súlyt fektet az új testületre, hogy a hivatalos fegyveres erők fejlesztésére – egyebek mellett a katonák béremelésére – szánt pénzügyi eszközöket is átirányítja a Nemzeti Gárdához.

Ez újabb bizonyság arra: a puccsistáknak eszük ágában sincs betartani a válság békés rendezése céljából február 21-én Janukovics és az ellenzék képviselői mellett a német, a francia és a lengyel külügyminiszter által is aláírt megállapodást. Ez rendelkezett az államfőnek az év végéig való megválasztásáról (eredetileg jövőre lett volna elnökválasztás), az alkotmány módosításáról, illetve arról is, hogy AZ ILLEGÁLIS FEGYVERES CSOPORTOK BESZOLGÁLTATJÁK A NÁLUK LÉVŐ FEGYVEREKET, illetve kiürítik az általuk elfoglalt középületeket és közterületeket. EZT A MEGÁLLAPODÁST RÚGTÁK FEL MÁR MÁSNAP A PUCCSISTÁK.

Orosz részről hasztalan emlékeztetik a nyugati felet: A TÖRVÉNYES UKRÁN ÁLLAMFŐ A MEGÁLLAPODÁS MINDEN FELTÉTELÉT TELJESÍTETTE, MÍG A MÁSIK FÉL NEM TELJESÍTETT AZOKBÓL SEMMIT. Mi több, a következő napon erőszakkal magához ragadta a hatalmat. Az ukrán parlament a szélsőséges fegyveresek fenyegetésének árnyékában működik, illetve hozza meg nap mint nap, a nekik tetsző mind újabb törvényeket.

Valahányszor orosz részről ezt szóba hozzák, A NYUGATI PARTNEREK TÖKÉLETESEN SÜKETNEK TETTETIK MAGUKAT, ILLETVE RÉSZÜKRŐL MÁR SZÓ SEM ESIK A MEGÁLLAPODÁSRÓL. Orosz részről érlelődik a felismerés: ha a Nyugat nem tartja már szükségesnek a békés rendezésről szóló megállapodást, miért kellene akkor ahhoz az orosz félnek is tartania magát. Putyin, az orosz külügyminiszter, az orosz ENSZ-képviselő nyilvánosan is emlékeztetett: ugyanaz a jog, amellyel Koszovó kiszakadt Szerbiából (méghozzá a terület lakóit népszavazáson meg sem kérdezve erről), jár a krímieknek is.

 Putyin ezért három feltételt támasztott a mostani ukrán kormánnyal való párbeszédhez:

  1.  Ukrajna ne írja alá a Társulási Megállapodást az Unióval.
  2. Az ukrán fél vonja vissza a május 25-re kiírt elnökválasztást.
  3. Ukrajna nem csatlakozhat a NATO-hoz.

A fasiszta rohamosztagosok nem elégedtek meg kijevi győzelmükkel. Már korábban is szervezetten utaztak – főként a nyugati vidékekről – fegyveresek az ország más térségeiben kibontakozó tiltakozások letörésére (Lvovban külön toborzóirodát nyitottak ebből a célból). Február 22-étől rendszeressé váltak a szélsőséges fegyveresek büntető különítményeinek megfélemlítő, megtorló célú látogatásai a vidéki városokban – főként az oroszok lakta keleti és déli megyékben. ILYEN TERRORHADJÁRATTAL MÉG A KRÍM ESETÉBEN IS MEGPRÓBÁLKOZTAK – OTT, AHOL (február 23-án, a szovjet hadsereg megalakulásának évfordulója alkalmából rendezett helyi ünnepségen) ELSŐNEK LOBBANT FÖL AZ ELLENÁLLÁS LÁNGJA. Az ellenállás érzelmi töltetei között – a második világháborús antifasiszta ellenállás és felszabadító harc emlékével – legalább akkora volt a fasizmussal szembeni ellenállás eszméje (az egyik leggyakoribb jelszó: „A fasizmus nem tör át!”), mint az Oroszországgal való újraegyesülés mind szenvedélyesebb követelése. A MEGALÁZOTT, PUSZTA LÉTÉBEN FENYEGETETT NEMZETI KÖZÖSSÉG SZÁMÁRA MIND NYILVÁNVALÓBBÁ VÁLT: A TÚLÉLÉS, A SZABADSÁG JÓSZERINT EGYETLEN ESÉLYE: OROSZORSZÁG VÉDŐ SZÁRNYAI, AZ OROSZORSZÁGGAL VALÓ EGYESÜLÉS. A riadalomra bőven volt ok: még az orosz többségű Szevasztopolba is behatoltak szélsőséges ukrán fegyveresek, akik – afféle figyelmeztetésként – stilizált akasztófákat állítottak fel a város parkjaiban.

A NYUGATI VILÁGBAN MA KÖZHELYNEK SZÁMÍT A KIJEVI PUCCSISTÁKKAL SZEMBEN KIBONTAKOZÓ ELLENÁLLÁST OROSZORSZÁG AKNAMUNKÁJÁNAK, REJTETT FORMÁBAN MEGVALÓSULÓ, „az ukrán szabadság és függetlenség elleni” AGRESSZIÓJÁNAK NEVEZNI. Valójában – miként arra a fejlemények sok megfigyelője is utalt – AZ ELLENÁLLÁS NEHÉZKESEN, SZERVEZETLENÜL, IGAZI VEZETŐ ERŐ NÉLKÜL BONTAKOZOTT KI. BIZONYSÁG ERRE TÖBBEK KÖZÖTT AZ IS, HOGY AZ ELTELT KEVESEBB MINT KÉT HÓNAPBAN A LÁZONGÓ VÁROSOKBAN A HATALOM NAGYON SOKSZOR – legalább hatszor-nyolcszor – VÁLTOZOTT. Sorozatosan fordult elő, hogy a felkelő lakosság által az egyik nap (vagy éjjel) elfoglalt helyi középületeket másnapra visszavették a junta erői – nem ritkán szinte észrevétlenül. HA OROSZORSZÁG – annak titokzatos fegyveresei, titkosszolgálatai – IRÁNYÍTOTTÁK VOLNA AZ ESEMÉNYEKET, ILYEN SZERVEZETLENSÉGRE, ÚJABB ÉS ÚJABB KUDARCOKRA ALIGHA KERÜLHETETT VOLNA SOR. Donyeckben és Luganszkban csak sokadszorra tudták (egyelőre immár tartós jelleggel) elfoglalni a megyei közigazgatás, rendőrség és titkosszolgálat középületeit. Harkovban már ki tudja hanyadszorra vette vissza a hatalom a néptől a középületeket. Ugyanez mondható el Ogyesszáról is. A Dnyepropetrovszkban, Nyikolajevben ígéretesnek indult megmozdulásokat – legalábbis egyelőre – sikerült elfojtani. Zaporozsjében, Herszonban pedig úgyszólván elölről kell kezdeni mindent.

Az már más kérdés, hogy a jogaiért talpra szökkent nép tanult és tanul az ismétlődő kudarcokból. Így tudta kivívni felszabadulását a junta uralma alól a Krím és Szevasztopol. Ezért sikerül tartani Donyeck és Luganszk középületeit.

Oroszország nem is igen rejtette véka alá taktikáját: a segítségére számító vidékek lakosságának elsősorban magának kell tennie önnön felszabadulásáért. A Krímben ez bevált: A LAKOSSÁG ALAPVETŐEN SAJÁT ERŐBŐL MOZDÍTOTTA EL A JUNTA EMBEREIT A HELYI KÖZIGAZGATÁSBÓL ÉS VETTE SAJÁT KEZÉBE A HATALMAT. Ugyanennek a folyamatnak vagyunk most tanúi Donyeckben és Luganszkban. És igen, a forgatókönyv is ugyanaz: olyan, helyi legitimitással rendelkező vezető helyi hatalmi szervezetek kiépülése kezdődött el, melyeket Oroszország immár tárgyalópartnereknek tekinthet (szemben a továbbra is illegitimnek tartott központi, puccsista szervekkel). Helyi népköztársaságokat kiáltottak ki Harkovban, Donyeckben, Luganszkban – április 16-án pedig Ogyesszában is. E népköztársaságok teljesítik a lakosság követelését: írjanak ki népszavazást az adott terület jövőbeni státuszáról. Donyeckben május 11-re tűzték ki a népszavazást.

Hozzá kell tenni: a lakosságnak – eddig legalábbis – nem voltak fegyverei: szabadságukat puszta kézzel vívták ki olyan ellenséggel szemben is, amely már rendelkezett fegyverekkel. A magyarországi liberális sajtó által csak „orosz fegyvereseknek”, „provokátoroknak” nevezett helyi lakosság most is alapvetően puszta kézzel, ám mindenre elszántan várja az immár fölfegyverzett szélsőséges fegyveresekből verbuvált „reguláris” csapatok esetleges támadását.

Április 14-én a puccsista hatalom ez idő szerint vezető politikusa, Alekszandr Turcsinov – „parlamenti elnök, ideiglenes államfő” – már ki is adta a parancsot az ellenállás fegyveres letörésére. AMI EGYENES ÚT A VÉRONTÁSHOZ, A POLGÁRHÁBORÚHOZ. A megbízhatatlannak ítélt hagyományos fegyveres erők (katonaság, rendőrség) mellett (helyett) a „Jobboldali Szektor” fegyvereseit, a Majdanon is egyébként magukat „kitüntető” ún. „önvédelmi erők” martalócait fegyverezték fel – mozgósítva a szélsőséges csoportoknak az ország legkülönbözőbb részein, illetve a megtámadandó városokban élő tagjait – mintegy 12 ezer főt is. Helyi oligarchák pedig amerikai magán fegyveres cégek (Greystone) szolgálatait is igénybe veszik: a katonai leszámolásban több száz amerikai zsoldos is részt vesz, akiket a junta különleges rendőri egységeinek („Szokol”, „Jaguár”) egyenruháiba öltöztetnek be.A harkovi megyei közigazgatás épületének visszafoglalásában jelentős szerep jutott ezeknek a mindenre kiképzett zsoldosoknak. Jelenlétükre azonban fény derült: a népfelkelőknek több ilyen zsoldost sikerült már elfogniuk.

Az április 15-én megindult akcióban immár tankokat, páncélosokat, repülőgépeket is bevetettek. Eddig kevés sikerrel – a katonák fegyvereiket letéve elhagyják a hadműveleti területeket, vagy éppen átállnak a népfelkelők oldalára. A JUNTA EZZEL ÁTLÉPETT EGY VÖRÖS VONALAT: OROSZ RÉSZRŐL MÁR SOKSZOR FIGYELMEZTETTEK, HOGY A NÉPI MOZGALMAK FEGYVERES LETÖRÉSÉT NEM FOGJÁK TÉTLENÜL NÉZNI.

A hadműveleteket siettette, hogy április 17-én Genfben négyhatalmi megbeszélésre került sor a békés rendezésről Oroszország, az Egyesült Államok, az Európai Unió, illetve az ukrán rezsim képviselőjének részvételével.

A február 22-i puccsot követően Szevasztopolban kibontakozó ellenállás szolgálatába álltak a városból Kijevbe vezényelt, majd a puccs után feloszlatott készenléti rendőrségben szolgáló rendőrök, akiket a város lakossága – a legtöbb ukrajnai várossal ellentétben – forró szeretettel, hősként ünnepelve fogadott. (Ez részben választ ad arra: honnan kerültek – oroszul beszélő – fegyveresek a városba. A „Berkut” nevű készenléti rendőri egységben szolgálók – a más városokból, illetve Kijevből valók – többsége orosz anyanyelvű volt.) Tény és való: a szevasztopoli támaszpont védelmére a városban állomásoztatott 16 ezer katona létszámát 23 ezerre növelték. Ezzel azonban még mindig nem merítették ki a két ország szerződésébe foglalt, 25 ezres keretet.

A junta által fenyegetett oroszajkú lakosság helyzetét látva OROSZORSZÁG SÚLYOS DILEMMA ELÉ KERÜLT. EGYRÉSZT NEM NÉZHETTE TÉTLENÜL, HOGY NEMZETTÁRSAIKAT NEMZETISÉGÜKBEN, NYELVHASZNÁLATUKBAN – SŐT PUSZTA ÉLETÜKBEN IS FENYEGESSÉK. UGYANAKKOR AZ OROSZ VEZETÉS AZZAL IS TISZTÁBAN VOLT: A FEGYVERES BEAVATKOZÁSSAL A KATONAI KONFLIKTUST, A POLGÁRHÁBORÚT, ILLETVE AZT KOCKÁZTATJÁK, HOGY A VILÁG SZEMÉBEN OROSZORSZÁG AGRESSZORRÁ VÁLIK.

A megoldás kulcsát maguk a helyi lakosok kínálták. Mind aktívabb, szervezettebb ellenállásukkal, A HELYI ÜGYEKNEK A MAGUK KEZÉBE VALÓ VÉTELÉVEL lehetővé vált – az Oroszország által el nem ismert – junta hatalmának vértelen megdöntése. EZ KERESZTÜLHÚZTA A KIJEVI JUNTA, ÉS A MÖGÖTTÜK ÁLLÓ NYUGAT (USA, EU) SZÁMÍTÁSAIT. A március 9-i népszavazás szabályosságát pedig külföldi megfigyelők is megerősítették. A részvétel 83 százalékos volt – a szavazók 97,5 százaléka az Oroszországgal való egyesülés mellett szavazott. Ami azt jelenti, hogy a város orosz lakosságán kívül a népszavazáson részt vett, és a többséggel együtt szavazott a városban lakó krími tatárok, ukránok és egyéb kisebbségek többsége is.

A Krím-félsziget elvesztése kiváltképpen bőszítette az Egyesült Államokat, amely az általa irányított és pénzelt kijevi puccs nyomán remélte megkaparintani a szevasztopoli orosz támaszpontot. E támaszpont birtokában az usa teljes ellenőrzése alá vonhatta volna a fekete-tengert és annak környékét, sakkban tarthatta volna oroszországot. (Az amerikai közbeszerzési hivatal honlapján már meg is jelent a pályázati kiírás különféle szevasztopoli középületeknek – például iskoláknak – a majdani amerikai haditengerészeti támaszpont igényei szerinti rekonstrukciójára, átépítésére.)

Március 18-án a Kreml György-termében ünnepélyesen aláírták a Krím-félsziget, illetve a különleges közigazgatási státuszú Szevasztopol város csatlakozásáról szóló szerződést. Ebből az alkalomból Putyin elnök közel egyórás beszédet mondott. Ennek két vonatkozása érdemel említést. Egyrészt az orosz elnök meglehetősen nagy időt szentelt az aggódó krími tatár lakosság megnyugtatásának: megkövetve őket a múltbeli hányattatásaikért, külön hangsúlyozta kisebbségi és kollektív jogaik tiszteletben tartásának fontosságát – KEZDEMÉNYEZVE, HOGY AZ OROSZ ÉS AZ UKRÁN MELLETT A KRÍMI TATÁR LEGYEN A FÉLSZIGET HIVATALOS HARMADIK NYELVE. (A továbbiakban az orosz elnök kilátásba helyezte: a krími tatárok szociális, kulturális helyzetét javítani hivatott projektekbe bevonják az Orosz Föderáción belül különleges (afféle szövetségi köztársasági) státuszt élvező Tatársztánt (Tatár Köztársaságot) is (amelynek székhelye a Volga menti Kazany városa).

Másrészt az orosz elnök minden eddiginél keményebben számolt le azokkal az illúziókkal, amelyeket Gorbacsov óta a mindenkori orosz vezetés táplált az Egyesült Államokkal, a Nyugattal lehetséges, az egyenrangúságon, a kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködéssel kapcsolatban. Az orosz elnök konstatálta: az amerikai fél annak idején megszegte ígéretét, hogy a NATO-t nem tolja ki Oroszország határaihoz. A NYUGAT, TISZTESSÉGTELEN, BECSTELEN JÁTÉKOT FOLYTAT AZ ALÁRENDELTNEK TEKINTETT OROSZORSZÁGGAL SZEMBEN. Az egypólusúvá vált világban – szögezte le Putyin – A NYUGAT A NEMZETKÖZI JOGOT AZ ÖKÖLJOGGAL, AZ ERŐSEBB JOGÁVAL CSERÉLTE FÖL, amiről minden tette – így a Kijevben végrehajtott erőszakos hatalomátvételben való aktív szerepvállalása is – tanúskodik. OROSZORSZÁG AZONBAN TALPRAÁLLT, AZ EGYPÓLUSÚ VILÁGNAK VÉGE – mondta, kilátásba helyezve: MOSTANTÓL OROSZORSZÁG IS A NYUGAT JÁTÉKSZABÁLYAI SZERINT JÁTSZIK MAJD.

Ez utóbbi azonban nem jelentette, nem jelenti azt, hogy Oroszország – ellentétben az ukrán válságban érintett többi féllel – nem törekedne a békés megoldásra. Moszkva sokáig követelte a február 21-i megállapodáshoz való visszatérést, az abban foglaltak végrehajtását. Ragaszkodik Ukrajna – törvényben is rögzített – semlegességi státuszának megőrzéséhez, és (egészen mostanáig) szorgalmazta az ukrán alkotmány olyan értelmű módosítását, amelynek értelmében a nemzetiségileg, mentalitásában heterogén ország föderációvá történő átalakítását. Az orosz diplomácia próbálkozásai azonban sorra falba ütköztek.

Bár régóta tudott volt, hogy április 17-én Genfben négyoldalú találkozóra kerül sor a békés rendezésről, április 14-én Kijevbe érkezett John Brennan, a CIA igazgatója – kifejezetten abból a célból, hogy az ukrán hatóságokat a fegyveres leszámolás megkezdésére utasítsa. PEDIG NYUGATON IS TÖBBEN elismertÉK: a lázongó keleti régiókban nincsenek orosz fegyveresek – a helyi lakosság több helyen VISZONT nem csak látta AZ AMERIKAI zsoldosokat, de jónéhányat el is fogott közülük.)

A szívóssá lett ellenállás, a higgadtságában is célratörő, magabiztos és egyre inkább eredményes orosz diplomácia sikerei egyre inkább dugába dönteni látszanak a nyugati terveket. Ami jól látható, hisztérikusan dühödt reakciókat vált ki az eseményeket irányító amerikai vezetésből. Egy biztonsági tanácsi határozat megvétózását követően, például, az amerikai küldöttség-vezető asszony nem tudott uralkodni magán: odarontott az orosz küldöttségvezetőhöz, és hangosan szóvá tette: hogy képzelik, hogy Oroszország, egy vesztes ország (?!), meg merészel vétózni egy ilyen határozatot. Az igazsághoz tartozik: az Egyesült Államoknak ez alkalommal a szokásosnál sokkal inkább sikerült felzárkóztatni álláspontja mögé az államok többségét. Ez történt április 10-én az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ülésén is, ahol a tagállamok képviselőinek elsöprő többsége elfogadott egy egészen vérlázító határozatot. Ez még azt is tagadta, hogy Kijevben erőszakos hatalomátvétel történt, az ukrán kormányban öt fasiszta ül, a parlament tevékenységét – afféle Nemzeti Számonkérő Székként – ellenőrzi és korlátozza a ma is fegyverben álló Majdan; az orosz közösség, a nemzeti kisebbségek alapvető jogai sérülnek, illetve üldöztetésnek vannak kitéve a korábbi vezetés pártjai és tagjai, a rezsim politikai ellenfelei. A határozat másnapján pedig még azt is megszavazta a testület, hogy az év végéig vonják meg az orosz küldöttség szavazati jogát, illetve zárják ki tisztségviselőiket a különböző testületekből, a jövőbeni választási megfigyelők közül. Amikor az orosz küldöttség vezetője másnap sajtótájékoztatón mondta el véleményét a történtekről, a Közgyűlés egy nyugati képviselője bele akarta fojtani a szót (a saját sajtótájékoztatóján!). Az orosz küldöttség vezetője – az Állami Duma külügyi bizottságának vezetője – mindezek után bejelentette: két-három héten belül döntést hoznak Oroszország esetleges kilépéséről az Európa Tanácsból.

A szankciók kérdésében az USA-nak sikerült olyanokat (például Németországot) is az amerikai álláspont egyértelmű támogatására rábírni, akik pedig korábban igyekeztek a szélsőséges amerikai álláspontnál mérsékeltebb álláspontot kialakítani. (Ezzel kapcsolatban azonban hamarosan kezdtek jelentkezni kétségek – kiváltképp, amikor az orosz energiaszállítás került szóba. És az is világossá vált, hogy a szankciók magára az amerikai gazdaságra nézve kevésbé, az európai gazdaságok számára viszont annál súlyosabb mellékhatásokkal járnak majd. Mint ahogy az sem mellékes, hogy amerikai szénhidrogén-kitermelő cégek máris a tenyerüket dörzsölik a gázszállítások körül kibontakozó esetleges földgáz-mizéria láttán.)

A kétségtelenül elszenvedendő veszteségei mellett, ugyanakkor nem kevés fegyver van az orosz fél kezében. Hogy miként „lőttek vissza” az energia kérdésében – már tudjuk. (Készséges – és jól fizető – új vevőik is vannak Kína, az egyre gyorsabban fejlődő India személyében. AZ OROSZ VEZETÉS HOZZÁLÁTOTT AHHOZ, HOGY AZ ENERGIAVÁSÁRLÁSI ÜGYLETEKBEN, AZ ELSZÁMOLÁS SORÁN A DOLLÁRRÓL ÁTTÉRJEN MÁS VALUTÁKRA. SOKAK SZERINT EZ AKÁR AZ AMERIKAI, VELE EGYÜTT PEDIG A VILÁGGAZDASÁG ÖSSZEOMLÁSÁHOZ IS VEZETHET. Az orosz fél erről már – fogadókészséget találva az érintettek részéről – már meg is kezdte a tárgyalásokat egy sor országgal. Mint ahogy arról is, hogy a BRICS néven ismert, a harmadik világ kiugróan gyorsan fejlődő országainak számottevő csoportja létrehozza saját nemzetközi pénzügyi szervezetét, az IMF helyett. OROSZ ÉRTÉKELŐK SZERINT A NYUGATI (AMERIKAI) SZANKCIÓK CSAK MEGKÖNNYÍTIK, HOGY OROSZORSZÁG VÉGREHAJTSA A NYUGATTAL SZEMBEN AMÚGY IS ELTERVEZETT FÜGGETLENEDÉSI LÉPÉSEIT. Államosítva például az eddig nyugati többségű cégeket.

Április 17-én Genfben találkozott az orosz, az amerikai és az ukrán külügyminiszter, illetve az Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője. (A megbeszélés főként az orosz és az amerikai külügyminiszter között folyt – a kijevi junta külügyminiszterét gyakran kiküldték a folyosóra várakozni.)

A hétórás tárgyalások után elfogadott megállapodás azonban csupán általánosságokat tartalmaz a válságos helyzet normalizálásáról (különösebb konkrétumok – főképpen pedig valamiféle határidők nélkül). Az elvek között, minden esetre, szerepel mindenféle nacionalizmus, sovinizmus, idegengyűlölet tiltása (külön megemlítve az antiszemitizmust). Az az elv is szerepel, hogy minden régiót, minden politikai erőt be kell vonni az ország jövőjével kapcsolatos megbeszélésekbe.

Első látásra némely pont kockázatosnak tűnik. Kiváltképp a keleti országrész felkelt lakosságának szempontjából (amely ezért úgy érezheti, hogy Oroszország cserbenhagyta). Így a feleknek kölcsönösen fel kell oszlatniuk törvénytelen fegyveres alakulataikat, ki kell üríteniük és eredeti tulajdonosaiknak (felhasználóiknak) vissza kell adniuk az elfoglalt középületeket, közintézményeket, szabaddá kell tenniük az ukrajnai városok, városkák elfoglalt utcáit, tereit, közterületeit. Ezzel, úgy tűnhet, kárba vesznek immár hosszú napok, sőt hetek áldozatkész harcai, azok eredményei.

Csakhogy az orosz vezetés az eltelt idő tanulságaiból leszűrt magának egyet, s mást:

  1. Nyilvánvaló vált, hogy az Egyesült Államok, a Nyugat nem kockáztat katonai beavatkozást Ukrajna érdekében. (Ezt Obama elnök is megerősítette a genfi találkozó után). Orosz értékelés szerint az Egyesült Államoknak Ukrajnára most már inkább csak azért van szüksége, hogy állandósítsa a feszültséget, a konfrontáció veszélyét a térségben.
  2. Az is nyilvánvalóvá lett, hogy a Nyugat igazából gazdasági segítségnyújtásra sem kész: senki nem hajlandó euró (dollár) tízmilliárdokat ölni a gazdasági összeomlás szélén álló országba. (És még kevésbé akkor, ha nyilvánvalóvá válna: Ukrajna, alighanem, mégiscsak „elveszett” a Nyugat számára.)
  3. A puccsista rezsim lényegében fegyveres erők nélkül maradt[1]: hadserege, rendőrsége demoralizált, rosszul ellátott (a katonák majdhogynem éheznek a pocsék ellátás miatt), pénze a rezsimnek nincs – a katonák, a rendőrök közül pedig mind többen tagadják meg, hogy fegyvert emeljenek saját népükre. A junta igazából már csak azokra a fasiszta fegyveres csoportokra számíthat, amelyeket pedig, a megállapodás értelmében, föl kell(ene) oszlatnia.

 A megállapodás további sorsa szempontjából kulcskérdés: ki, hogyan, mennyiben lesz hajlandó azt végrehajtani. A megállapodást áttanulmányozva nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy az orosz diplomáciának sikerült egy olyan dokumentumot elfogadtatnia partnereivel, amely egyrészt senkit konkrétan nem kötelez semmire – másrészt azt senki nem is fogja végrehajtani. Miközben Oroszország mossa kezeit: ő békés rendezést akart – a megállapodást más rúgta föl. Így a Krímben is bevált taktikával Moszkva kívülállóként figyelheti, hogy sértik meg mások a megállapodást, aminek nyomán – ha úgy hozza a szükség – az agresszió vádja nélkül is beavatkozhat. Az önmagukat de facto már önállósító keleti országrészek máris szóvá tették: őket nem hívták meg a megbeszélésre. (Összehasonlításként: a szomszéd Moldovából 1992-ben de facto kivált – mindmáig senki által el nem ismert – Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaság ennek ellenére hosszú évek óta részese a konfliktus rendezéséről folyó tárgyalásoknak.) Ebből számukra az következhet: 1. az előírt intézkedések az UKRAJNAI városokra vonatkoznak. Minthogy azonban ők már kikiáltották a Donyecki (Luganszki, Harkovi – újabban pedig már az Ogyesszai) Népköztársaságot, az UKRAJNAI városokra előírt rendelkezések őrájuk már nem vonatkoznak. És 2. mivel, meghívás híján, nem vettek részt a tárgyalásokon, ezért a megállapodás sem kötelezi őket semmire. És ezt akkor is úgy értelmezhetik, ha Lavrov orosz külügyminiszter azért diplomatikusan kijelentette: a megállapodás MINDEN UKRAJNAI VÁROSRA vonatkozik. (Ez lehet afféle Monroe-elv szerű megfogalmazás: Amerika az amerikaiaké: mit értünk Amerikán – a kontinenst, vagy az országot? Mit értünk „minden ukrajnai” városon?)

Valószínűsíthető tehát, hogy sem a puccsista rezsim, sem a Kelet nem fogja végrehajtani a megállapodást. Ami válaszút elé állítja a juntát:

  1. Vagy mégiscsak beveti katonai erőit, megsértve ezzel a megállapodást – és okot adva az orosz fegyveres beavatkozásra. Amit viszont a logikát és a jogi érvrendszert alaposan megerőszakolva lehet már majd csak orosz agressziónak nevezni. (Ennek a változatnak az esélye nagyobb, tekintettel arra a hisztérikusan dührohamos állapotra, amelyben leledzvén az amerikai vezetés is az erőszakos megoldásra sarkallja majd kijevi védenceit – nem véve észre, hogy ez esetben belesétálnak az orosz diplomácia által állított csapdába.)
  2. Vagy összeszorított foggal tűrik a lázadó régiók engedetlenségét. Aminek eredményeként a népfelkelés győzelemre jut: előbb csak a három megyében. Majd – mert a példa ragadós – a többi forrongó dél-ukrajnai megyében is bukik a junta, a Krímtől egészen Ogyesszáig, a román és a moldáv (plusz a dnyeszter-melléki) határig.

A Nyugat – élén az Egyesült Államok féktelen mohóságával, veszett dühével – hosszú hónapok válságával, valószínűleg több száz halott árán – mostanra az alábbiakat érte el, a következő forgatókönyvek között választhat:

  1. A Krím visszakerült Oroszországhoz. Amerika végleg elbúcsúzhat a megkaparintani kívánt szevasztopoli támaszponttól.
  2. Kiválik a három keleti megye. Melyek vagy csatlakoznak Oroszországhoz (a Krímmel ellentétben ezt Oroszország nem akarja), vagy kialakul egy Malorosszija (Kis-Oroszország) nevű állami képződmény.
  3. Kiválik az összes keleti és déli megye. Ezekből vagy létrejön egy Novorosszija (Új-Oroszország) nevű államalakulat, vagy – az összes kiszakadó megyéből kialakul egy Délkelet-Ukrajnai Föderatív Köztársaság. Ukrajnát elválasztják tengerpartjától, a NATO (az USA) elbúcsúzhat az ogyesszai kikötőtől is. Oroszország Románia, az Oroszországhoz szintén csatlakozni kívánó Dnyeszter-mellék, illetve a román annexiós törekvésektől immár közvetlenül is fenyegetett Moldovai Köztársaság közvetlen szomszédjává válik (ellensúlyozva az ez utóbbira nehezedő halálos veszedelmet).
  4. (A maradék) Ukrajna bomlási folyamata ezt követően is folytatódhat (netán éppen a nacionálfasiszták fészkének, Nyugat-Ukrajnának az önállósodásával).
  5. A súlyos csapások alatt ráadásul még az is előfordulhat, hogy a junta is összeroskad és bukik. (Valószínűleg ezzel már számolnak Nyugaton is: az ígér(getet)t segítség összege egyre csökken; katonai beavatkozás pedig nem lesz. Miközben, ezzel párhuzamosan példátlan magasságokba csap az amerikai, a nyugati hisztéria, aminek jeleiről már korábban szó volt.)

Pedig csak békén kellett volna hagyni ezt a jobb sorsra érdemes országot – és annak sokat szenvedett népét. Hagyni, hogy népszavazáson dönthessék el: a bizonytalan, az országot tönkretevő ún. „európai integrációt” támogatják-e, vagy inkább azt szeretnék, hogy az ország a Vámunióhoz csatlakozzék. És kivárni, hogy az ukránok a jövőre amúgy is esedékes elnökválasztás során eldönthessék: akarják-e tovább Janukovics uralmát. Ehhez egy évet kellett volna csak várni…

Az információk többségének forrása: http://rt.com/tags/ukraine/

E cikk első változata a Transform c. magyar internetes folyóiratban jelent meg 2014. május 4-én.

[1] Ez a vélekedés túlságosan derűlátó volt a cikk április végi megírásakor.